2015. november 22., vasárnap

18. nap Miért is...

 Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy lassan két hónapja nem volt rész. Nagyon sajnáljuk, remélhetőleg a téliszünettől kezdve sűrűbben fogjuk tudni megírni a részeket.

A visszautazás napja...
 A tegnapi Disneyland-es csókeset óta nem állt szóba velem Olive. Meg is értem, mivel mindketten óriási hibát tettünk. Azt se tudom hogy mondjam el Adelának... Minden este amikor találtam egy kis térerőt, beszéltünk, de tegnap feltűnhetett neki zavaros viselkedésem. Már csak azt kell várnom, hogy amikor hazaérek beront a szobaajtómon, kiabál velem és felpofoz.
 De Olive még nagyobb bűntudatot táplálhat magában... Josh-al lassan féléve vannak együtt.
- Mindenki készen van? - kérdezte Penny. Mindenkin végignézett, mivel nem hallott választ mosolygósan újra végignézett mindenkin. A két gyerkőc ráült egy-egy táskára, mi többiek pedig álltunk, utazóinkat a földre dobva.
 Penny a fáradtság jelének vette a szótlanságunk, meggörnyedt állásunkat.
- Ígérjük, nem sok helyre megyünk még... csak ami útba esik.
- De itt minden útba esik, mivel át kell mennünk a város felén! - dünnyögött  Olive és megforgatta szemeit.

 Anya kocsijában ülve felsóhajtottam. Ahogy megálltunk a házunk előtt azonnal kiszálltam és szobámba siettem. Anya még utánam kiáltott:
- Aha, értem. Biztos jól szórakoztatok!
 Az autóban felhívtam Adelát, hogy sürgősen találkozzunk. Elakarom neki mondani mi történt és már az se érdekel, ha felpofoz egy egész tömeg előtt. Ahogy felértem szobámba ledobtam a táskám máris elindultam a megbeszélt helyre. Kilépve a bejárati ajtón apába futottam, ki telefonján csevegett. Csakis valamelyik ügyfele lehetett az, mert nem értettem mondandójának felét sem. Egy biccentéssel elintézte az üdvözlést, pont ahogy szokta. Nem is tudom, mióta nem csevegtem rendesen apámmal. Útközben ahelyett, hogy átgondoltam volna, miként is mondom el ami történt, apával való kapcsolatomon kezdtem tűnődni. Emlékeim közt kutatva felvillant, amikor eljött az döntős kosármeccsemre. Már csak percek voltak hátra a játékból, kikapásra álltunk, mikor is hozzám került a labda. Kétségbe esésemben ránéztem a lelátóra, a mosolygó apámra. Akkor éreztem először, hogy büszke lesz rám, ha megcsinálom. Ha bedobom, a csapatom is az lesz. Bedobtam. Gyönyörű három pontos dobás. Nyertünk, mindenki boldog volt. Tisztán emlékszem az arcokra, a mosolyokra, az edző hálás pillantására. Az volt az utolsó meccs, amire apa eljött. Folytattam utána egy darabig a kosarat, de nem éreztem magaménak. Nem volt ott az, akinek bizonyítani akartam, nem jártam edzésekre, sőt még meccsekre sem. Kiraktak a csapatból, de ez segített, hogy új hobbit találjak, amivel kifejezhetem magam, ami boldogságot nyújt számomra. Sok mást kipróbáltam, míg nagymamámtól karácsonyra egy fényképezőgépet kaptam. Mikor kipróbáltam eldőlt, hogy fotóznom kell. Nekem ez egy boldog emlék, míg apának nagy csalódás. Dühös volt rám, mert otthagytam a csapatot, hogy fotózgassak. Egy darab képet sem nézett meg, amit készítettem. Közömbössé váltam számára, míg az idő múlásával ő is számomra. Így állunk apával, mint két ismerős, akik alig szólnak egymáshoz, de már megszoktam.
  Már nem vagyok messze a találkahelytől. Végre azon kezdek agyalni, hogy milyen szavakkal is közöljem Adela-val, hogy megcsókoltam Olive-ot. Na igen... ahogy beértem és megláttam, hogy valaki más szájában kutakodik azonnal abbahagytam a magyarázkodásom fogalmazását.
- Ez komoly?! - felháborodottan megszólaltam.
- Oh... Szia Trent! - mosolygósan üdvözölt, mintha mi sem történt volna, de még egy csepp megbánást se láttam rajta.
- Mit művelsz?!
- Minek látszik?
- Hogy valaki más csókolja a barátnőmet! - A srác meglepődötten felvonta egyik szemöldökét válaszomra, de még mindig a bárszéken ült.
- Trent... Ugye tudod, hogy egy kamukapcsolatban éltél? Én ugyanúgy tudtam pasizni, mint régen és nekem ez így rendben volt. Mert te mindig ott voltál... hogy is mondjam? Másodiknak. Amolyan tudtad, hogy még másokkal is voltam és téged mégsem érdekelt kapcsolatnak gondoltuk.
- Hogy mi? Egyáltalán nem gondoltam ilyen kapcsolatra. Tudod mit? Egy sarkon álló lánynak több tekintélye van a szememben, pedig ugyanolyanok vagytok!
- Rendben, tudom mi vagyok. - Csak tovább mosolygott, én pedig elindultam.
- Csak tudd... - gondolkodtam eláruljam-e vagy sem, az Olive-al megtörtént csókunk. De ha megtudta volna, akkor az ő szemében én is ugyanolyan lennék, mint ő. Vállamon át folytattam a megkezdett mondatom. - Nem feleltél meg nekem és úgy érzem csakis a haverjaim miatt kezdtem el veled járni. Nem azért, mert szerettelek.
- Oké! - hangján éreztem, elkezdett vigyorogni. Ott hagytam őket és bánatomban csakis egy emberhez tudtam tartani...

 Csengettem a bejárati ajtójukon, majd Penny kinyitotta.
- Jó napot! Olive? - magamra erőltettem egy sablonos mosolyt.
- Szia. Fent van a szobájában. Biztos megint festeget. Nyugodtan menj csak fel.
 Mielőtt felmehettem volna a lépcsőn, észrevettem valakit Penny társaságában. Nem állt szándékomban hallgatózni, de túlságosan "visszhangzott" az ebédlő.
- Úgy izgulok. Vajon mit fog mondani Olive? - Amennyire rá lehetett látni a konyhára, Penny szomorúan rákönyökölt a pultra. - Nehezen fogadta, hogy már nem tudtunk az apjával egy hullámhosszon maradni, de ha megtudja, hogy van valakim már... Lassan...
- Nyugalom - végre megszólalt a férfi. - Bizonyára nem fog leszólni érte. Örülni fog, hogy végre van valaki melletted.
 Nem kellett volna belehallgatnom ebbe a beszélgetésbe. Egyáltalán nem tartozik rám Penny élete, de Olive előtt nem mondhatom csak úgy el... Ebből már nincs visszaút. Talán megtudnám oldani, ha Olive véletlenül találkozna a férfival.
 Kopogtattam a fehérre festett ajtaján, amin már nem szerepeltek semmilyen díszek és közös fotók sem. Régebben, mielőtt nem találkozgattam Adela-val, készítettünk párat és amikor átjöttünk megjegyeztem, hogy egyetlen képünket se rakta ki. Persze mindezt hülyeségből, de ő komolyan vette és szó szerint teleragasztotta az ajtaját. Eddig fel sem tűnt, hogy leszedte. Talán fokozatosan szedte le karácsony után, amikor Joshal egyre jobban megismerkedtek.
 Amint beléptem ledöbbenten elpirosodott, mivel csak fehérneműben volt.
- Úristen! Fordulj el! - rám szólt. Mindketten a legkínosabb ügyünknek könyvelhettük el. Amint felvett egy rövidnadrágot és pólót visszafordulhattam.
- Azt hittem anya kopogtatott. De... te mit keresel itt?
Na igen, talán mégse az előbb történtek voltak a kínosak. Mégis miért jöttel el hozzá, amikor neki még mindig óriási bűntudata van és biztos utál is?
- Nem is tudom. Elfelejtettem, hogy haragszol rám.
- Tessék? Nem haragszok rád - összehúzta szemöldökét.
- Azt hittem igen, mert szinte hozzám se szóltál!
- Azért, mert... Oké. Szóval. Bántott, hogy Adela ott volt neked és mégis megcsókoltál mert túl közel kerültünk egymáshoz. Tán úgy történik, hogy ha két fej között kevesebb, mint 30 cm van, akkor elkerülhetetlen a csók. Érted a fejes fogalmazásomat igaz? Tudom, hogy igen... De visszatérve az eredeti témára; mi csakis ezért tehettük meg. - Tovább hadart erről a 30 cm-es dologról, míg észre nem vettük, megint túl közel kerültünk egymáshoz. Újra közeledtem felé, míg el nem értem az ajkait. De ekkor eszembe jutott. Nem csak nekem volt bűntudatom, hanem Olive-nak még mindig lehet és ebben biztos vagyok. Így megszakítottam heves csókunkat, homlokunkkal megtámasztottuk a másik fejét.
- Nem tehetem ezt veled. Még együtt vagy Josh-al. Még rosszabb lenne neked. - Lehunytam a szemem, apró puszit leheltem szája sarkába, majd kimentem, nem törődtem azzal, hogy Olive be se tudta fejezni a mondatát;
- Én és Josh már nem...